Tudatosság megélése szerelem által – a másik oldalról nézve

5+1 Tipp, hogy legyél kiegyensúlyozott nő
2018-05-07

Tudatosság megélése szerelem által – a másik oldalról nézve

Egy kis bevezető

Őszintén szólva, így ennyi idő elteltével számomra óriási élmény volt hallani, ahogy Nati visszaemlékezett az első személyes konzultációnkra. Bennem röviddel az eset után megjelent, hogy még friss emlékként vessem papírra a történéseket. Nem tudtam miért, de akkor engedtem az érzésnek. Most ezt a történetet szeretném megosztani veletek, hogy én hogy láttam és éltem meg. Valahol így lesz kerek az egész. Így visszaolvasva elég bensőségesre sikerült, de ha csak egyetlen embert visz közelebb a tudatos élethez, már megérte leírnom. A neveket a történetben megváltoztattam, de minden egyéb őszinte és valódi. Olvassátok szeretettel és nyitott szívvel.

Tudatosság megélése szerelem által – a másik oldalról nézve

Még megpróbálom őt, ha már csak az időmön múlik. Végül is fizetnem nem kell, megkaptam ajándékként, bár kézzel-lábbal tiltakozom ellene. Ha én dönthetném el, biztosan nem adnák magamnak több napot a földön.

Negyed hat, illene összekapnom magam, mielőtt elindulok. De minek is megyek, le kellene mondanom. Végül is mit veszíthetek, maximum másfél órát az életemből. Még meg sem néztem kihez megyek, csak a cím van meg, pedig ez nem jellemző rám. Nem érdekel, nem keresek rá, hagyom, legyen, aminek lennie kell. Nem nagyon hiszek benne, hogy pont két óra vele fog megváltoztatni, főleg nem segíteni. Fél hat. Tápászkodj fel és öltözz. Legalább ne késs, ennyi tartás legyen benned.

Bekanyarodok a kocsimmal a megadott címre. Egy kórház parkolójában állok. Kiszállok. Keresgélek valami feliratot, de nem találok semmit. Hmm… Jól kezdődik, biztos rossz címet kaptam. Még ez sem jön össze… Van egy telefonszám nálam, felhívom. Egy srác a vonal túlsó végén azt mondta, hogy jó helyen járok, kijön elém. A távolban mozgást látok, intenek, ez nekem szól.

Belépve az előtérbe igényes belső tér fogad, közvetlen, szívéjes kiszolgálás, kellemes illat. Hmm… Fura. Jó érzés árad. Nagyon rég nem éreztem ilyet. Leülök egy Chesterfield fotelba. Várok. Kicsit korábban érkeztem. Legalább a pontosság erénye még az enyém. Nyílik az ajtó, egy hölgy köszön el, majd kiviharzik. Láthatóan zaklatott, vagy csak én beszélem be magamnak, nem tudom. Mosolyogva jön Ő, beinvitál, majd annyit mond, foglaljak helyet, hamarosan jön. Hmm, biztos olyan pszichológusfogás, hogy már az árulkodni fog rólam, hova és hogyan ülök le. Mindegy, nem fog tudni nekem segíteni, nem vagyok én az az átlagos ember, átlagos problémával. Magam sem tudom mi a bajom, Ő honnan tudná… Bejött! Az ajtó bezáródott.

Számomra szokatlanul elegánsan van felöltözve, fehér könnyed ruha, mély dekoltázs, mosoly ami mindent visz és elsöprő kisugárzás, ami szinte a földre lök. Bemutatkozás, kellemes kézfogás majd leülünk és némán várom mi fog történni.

  • – Mesélj magadról légy szíves. Ki vagy Te? Mert a lányok másfél napja folyamatosan azzal „zaklatnak”, hogy mentsük meg őt! Honnan ismered őket?

  • – Hát Hannát kb. tizenöt éve ismerem. Még anno az ISDN internetes chat.hu es ICQ világából. Jó nagyot kamuzott, ami után nagyon hamar le is bukott. Jót nevettünk, találkoztunk és olyan őszinte, minden élményt megosztó őszinte barátság alakult ki köztünk, de semmi több. Bár nem mondom, hogy nem volt időszak mikor ne szerettem volna, hogy több legyen, de nem így lett. Azt hiszem, mikor másodszor voltam Hannánál látogatóban, akkor mutatott be Emmának. Így majdnem egyszerre alakult ki a barátság a lányok és köztem változóan hullámzó intenzitással.

  • – Értem. – válaszolta közben széles mosollyal nyugtázva a válaszom – Akkor vágjunk bele. Mesélj magadról!

  • – Mostanra eljutottam az életemben oda, hogy nem látom értelmét semminek.

  • – Család, feleség, pár?

  • – Nincs senkim. Egyedül vagyok. Mondtam mosolyogva.

  • – Akkor csak egyetlen kérdésem van: Hol a Nő az életedben?

Már nem mosoly ül az arcomon. Sőt valami mély és búskomor érzés telepedett rám…

  • – Nem tudom. Mondtam, de nehezen jött ki ez a két szó belőlem.

  • – Nem is volt?

  • – De. – már csak ennyit voltam képes kipréselni a torkomon.

  • – Mesélj róla kérlek.

Kész! Végem van! Egy szó, annyi sem jön ki a torkomon. Mint ha szöges labdát nyeltem volna. Nem kapok levegőt. A szívem úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről. Elszorul a torkom és könnybe lábadt szemekkel nézek és zavartan próbálok mosolyogni. Ő csak figyel türelmesen és kérdőn néz rám.

  • – Hát vége lett. De nem tudom miért. – Ennyit bírtam kiszenvedni a könnyeimmel küszködve és torkom szorításával birkózva egyszerre. Ő továbbra is türelmesen vár és figyel. Kínomban vizet iszok, hátha enyhíti a szorítást a torkomban. Próbálnám elmondani, de egyszerűen szabotálom önmagam megkönnyebbülését. Így telnek el hosszú percek, majd úgy fél óra múlva finoman ennyit mond:

  • – Kétféle képen csinálhatjuk. Elmondod, vagy beszéljünk a szüleidről. Amelyik könnyebb neked.

Nehogy már a könnyebbet válasszam, csak azért is elmondom.

Csak nem bírok megszólalni, elönt a meleg is. Kezdek rosszul lenni. Ő csak vár türelmesen. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, egyszer csak megszólal:

  • – Szüleid mivel foglalkoznak?

  • – Tavaly januárban lett vége. Óriási szerelem volt.

  • – Intenzív?

  • – Igen, intenzív és heves és nincs magyarázatom a végére. – Nem bírom tartani tovább, patakokban folytak a könnyeim és nagyon – nagyon nehéz beszélnem.

  • – Ki volt Ő?

  • – Egy csodálatos Nő! A szó minden értelmében A Nő volt. Olyan dolgokat éltem meg vele, amiknek a létezéséről korábban fogalmam sem volt.

  • – Mesélj róla. – Közben folyamatosan jegyzetel. Vajon mit írhat? Nem érdekel. Kezdem jobban érezni magam most, hogy végre beszélek.

  • – Mennyi ideig tartott?

  • – Nem volt hosszú, mégis olyan volt, mint ha évtizedeket ölelt volna fel. Elképesztően tartalmas volt.

  • – Ki volt ő?

Nem akarok rá egyenesen válaszolni, mert azonnal össze fogja rakni a képet.

  • – Egy elvált anyuka.

  • – Hogy ismerkedtetek meg?

  • – Hát ez amolyan régi ismeretség. Már több mint tíz éve ismerem őt. Először barát volt, majd abból közös munka is lett abból pedig szerelem.

  • – Rengeteget beszélgettünk. Majd az utolsó találkozáskor valami történt. Mindketten éreztük, hogy valami elkezdődött.

Hirtelen abbahagyta a jegyzetelést, szerintem összeállt neki a kép…

  • – Összeraktad ugye?

  • – Igen. – rövid és tömör válasz.

  • – Emma volt az. – próbálom menteni a menthetőt

  • – Tudom. – zárta rövidre.

  • – Elmondom az egészet, All – In! Hogy tudd miért nem értem. – Fura módon látványosan szűnik a torokszorításom és már a könnyeim sem folynak.

  • – Valami frenetikus volt. Képzeld el, hogy valaki előtt annyira mezítelen vagy lelkileg, hogy Önmagad lehetsz. Nem kell semmire sem figyelned, csak éled önmagad. Olyan elképesztő egységérzetben, hogy azt el sem lehet mondani. Az élet mint ha egy más dimenzióban zajlana. Itt élsz ugyanúgy, mint azelőtt, de mint ha egy buborékban lebegnél. Bármit is találsz ki az szembejön a következő pillanatban. Mi már egy idő után azon szórakoztunk, hogy bár mindketten elfoglaltak voltunk, de mikor eldöntöttük, hogy pl. pénteken találkozunk, akkor mindkettőnknél jött az üresedés magától az egyébként betáblázott naptárunkban. Valami elképesztő élmény volt. Így telt két hónap folyamatosan. Tökéletes egységérzetben, buborékban, magasan szárnyalva. Bennem olyan csend és nyugalom honolt, hogy azt tapintani lehetett. Olyan szeretet áradt belőlem, hogy már-már azon tűnődtem, orvoshoz kellene menni, holott fantasztikusan éreztem magam a bőrömben. A legnehezebb munka is gyerekjáték volt. Az idő mint ha nem létezett volna. Sok tíz kilométer volt köztünk, de szinte folyamatosan éreztük egymást. Mint valami külön távközélési kapcsolatunk lett volna, amin egymásba láthatunk, egymást érezhetjük. Szabályosan olyan érzés volt, mint ha a bőröm alatt éreztem volna őt, ahogy áramlott bennem. Mint mikor két folyadékot összekeverünk és egymást ölelve tökéletesen oldódnak egymásban. Olyan vízióim voltak, hogy szinte el sem merem mesélni. Igazán akkor ijedtem meg, mikor láttam magam kívülről, ahogy megyek az udvaron, majd mikor azt akartam megállapítani, hogy ugyan honnan látom magam, azt éreztem, hogy mindenütt én vagyok. Ez nagyon – nagyon nyugtalanító élmény volt. Ijesztő!

    A két hónap után, szinte napra pontosan jönni kezdtek a gondok. A budapesti romantikus hétvégénk előestéjén írt, hogy erős fájdalmai vannak. Egyszer csak megírta késő éjszaka, hogy nem hiszi, hogy fog tudni jönni. Pestre de én csak menjek el. Egyedül semmiképp nem megyek. Reggel ismét írt, hogy azt álmodta, hogy a vonat amivel mentünk volna a szeme előtt ment el az állomásról de nélküle. Ettől a ponttól kezdődött számomra a fáklyás felvonulás a poklomban. Semmi nem jött össze, teljesen mindegy volt, hogy mit terveztünk. Semmit nem tudtam megélni vele amit szerettem volna. Jött a Mikulás, Karácsony, Új év. Semmi… Nem bírtam tovább, elsején írtam neki, hogy bár január közepére beszéltük meg az újabb találkozót, de beszéljünk, mert belülről felemészt a bizonytalanság. Meg is jött egy üzenet, amit soha nem akartam olvasni: „Nem akarom folytatni ezt veled!”. Bennem, mint akiben atombomba robbant, porrá lett minden. Egy pillanat alatt elszorult a torkom, patakokban folytak a könnyeim. Azonnal megjelent bennem milliárd megválaszolatlan kérdés, természetesen válaszok nélkül. Már magamra sem ismerve, mentem a fürdőszobába, hogy legalább az arcom megmossam. Az előszobai nagytükör előtt elhaladva megláttam magam a tükörben, majd ugyanabban a pillanatban egyetlen kérdés volt csak bennem. Te ki vagy? – és végeláthatatlan csönd, béke és nyugalom. A könnyeimet, mint ha egyszerre elvágták volna. Csak néztem a tükörben az embert és nem tudtam ki az, aki visszanéz rám… Bementem, megmostam az arcot. Közben végig a tükörben azt vizslattam ki néz rám vissza… Halálra rémülve ültem le a szobában az internet elé és kezdtem keresni valami magyarázatot, hogy most mégis mi az ami történik velem… vagy, hogy ez most mi? Napok teltek így keresve valamiféle választ. Közben Emmával írogattam, mivel amikor felhívott nem bírtam megszólalni, elszorult a torkom és éles kérdőjelektől megsebezve kínoztam önmagam. Majd 13-án megírtam, hogy nem bírom ezt, hogy szakít velem és utána beszélgetünk, nekem idő kell, majd jelentkezek, amikor már tudok beszélni vele… Ennek most már több mint egy éve. Azóta ebben a rémálomban élek, hogy semmi sem olyan, mint azelőtt, hiába vágyok vissza oda. Látok dolgokat, amire nincs magyarázatom. Nem értem miért lett vége Emmával, ha egyszer boldog volt velem. De legfőképp nem tudom velem mi történt, hogy értelmetlenné vált az életem, semmi, ami korábban fontos volt, mára már nem jelent semmit. Utolsó reményként, egy éven át őrült sok pénzt küldtem alapítványoknak, mert csak azt éreztem, hogy segítenem kell.

  • – Csak elmondtam. Szerintem most egyből visznek valami szanatóriumba, vagy majd otthonról, az úgy is jobb, benne leszek legalább a TV-ben…

Ránézek, széles mosoly ül az arcán, feláll, majd így szól:

  • – Gyere, hadd öleljelek meg – Isten hozott itthon!

Bennem, mint akiről mázsás súly esett le. Megkönnyebbülve ülök vissza a fotelba, újra kapok levegőt. Bár a könnyeimmel ismét küszködök, de most már az örömtől a meghatódottságtól és a megértésre találástól.

  • – És ez, amit most élsz és érzel ez rossz? – kérdezte

  • – Nem rossz! Nagyon is jó! – és ismét hullnak a könnyeim, de most már a boldogságtól…

Az idő hátralevő részében Ő beszélt és én figyeltem. Ittam minden szavát, mint a sivatagban eltévedt vándor, akit éppen csak egy hajszállal a szomjhalál elől mentettek meg. Miután elbúcsúztunk és végül kiléptem az ajtón, akkor és ott, egy új élet első lépései kezdődtek.

Emmának

Tiszta szívből köszönöm, hogy vagy és megtörténtél velem. Egész eddigi életem legszebb tanítása voltál!

Natihoz

Drága Nati! Talán nincs is rá megfelelő szó, hogy leírjam milyen hálás vagyok neked. A tanítás, amit tőled kaptam és kapok, egy új világ kapuját tárják ki előttem. Nemes egyszerűséggel szívből köszönök mindent!

Utószó

Bár nem vagyok író, remélem kicsit azért jó volt olvasni a történet. Befejezésként talán annyit fűznék még hozzá, hogy miután összeraktam a velem történteket az életem teljesen más irányba halad. Tapasztalások sokasságát élem nap, mint nap. Visszamenőleg pontosan látok mindent, mit miért tettem, mi miért történt velem. Azt kérdezed vajon megéri e találkozni Natival? Egyszóval mindenképp! A sokszorosát kapod vissza! Hagyd a kifogásokat és adj magadnak másfél órát, ülj le szemtől szemben Natival! Garantáltan egy életre szóló élménnyel leszel gazdagabb és bónuszként pedig az életed is változni fog arra, amerre Te szeretnéd! Hidd el, megéri!

Köszönöm, hogy időt szántál rá, hogy elolvasd.